Zsidó kórház 2.

1. „Numerus clausus" és hatása a kórházra

2. Nagy gyógyítók a Szabolcs utcában

3. Orvos sztrájk

4. Vészterhes időktől az államosításig

Budapest, Szabolcs utca 33-43.

1. Numerus clausus:

Ezen a néven emlegették azt a bizonyos törvényt, amely - Európa első zsidótörvényeként - korlátozta a hazai felsőoktatási intézményekben a zsidó diákok továbbtanulását. Annak idején sok szó esett róla, akiket

sújtott természetesen tiltakoztak a jogfosztás ellen, végül el is érték hatályon kívül helyezését, de a szellem amely meghozatalához vezetett továbbra is élt az egyetemeken - és másutt is. Az 1920.évi XXV.törvény-cikk szövegében nem említett zsidókat. így fogalmazott: „...csak oly egyének iratkozhatnak be, akik nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók... arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj országos arányszámát..."

Ezt a zsidóságra vonatkoztatva úgy értelmezték, hogy mivel a zsidók a lakosság 5-6%-át teszik, a diákok között se legyenek többen. Ennél is rosszabb, hogy bejutott zsidó hallgatókat a szélsőséges diák-egyesületek tagjai, különösen a turulisták, zaklatták és bántalmazták. Joggal nevezték a két háború közötti magyar felsőoktatási intézményeket „életveszélyes egyetemeknek". Itt említhetjük, hogy a törvény életbelépésekor felmerült egy külön zsidó egyetem létrehozása - amerikai pénzen, de Haller István kultuszminiszter úgy nyilatkozott, hogy amíg ő betölti posztját nem lesz zsidó egyetem Budapesten.

Akik tehették külföldön próbáltak diplomát szerezni, de természetesen ez csak jobb módú családok számára volt lehetséges. A Keleti pályaudvar egyes részeit gúnyosan Haller teremnek és Vass József folyosónak nevezték a pestiek a két miniszter után. Kiterjedt a megkülönböztetés a külföldön végzettekre is. Nem akarták elfogadni, nosztrifikálni ott szerzett diplomájukat, gátolták elhelyezkedésüket. Érthető, hogy igyekeztek a Zsidókórházban kezdeni pályájukat, ahol legalább az antiszemitizmustól nem kellett tartaniuk. Külföldi tapasztalataikat-az itthoni anyagi lehetőségek függvényében - igyekeztek hasznosítani, hozzájárultak az intézmény sikereihez. Talán elég, ha Strausz Imrét és Tószeghi Antalt említjük közülük. Egyébként mindkettejük diplomáját a liberálisabb Pécsi Egyetem honosította.

2. Nagy gyógyítók a Szabolcs utcában:

A jól felszerelt és modern kórházban válogathattak a képzett orvosokban, akiknek eredményei hozzájárultak az intézmény jó hírének megalapozásához és terjesztéséhez. Nézzünk néhányat közülük!

Stiller Bertalan (1837-1922)

Elméletileg is kiváló, nemzetközi hírű kutató orvos, 1874-1913 között belgyógyászat osztályvezető főorvosa. Alkattani vizsgálatai különösen jelentősek. Róla nevezik el a kórház könyvtárát, az intézmény kertjében lévő bronzszobra 2001-ben eltűnt.

Benedict Henrik (1871-1926)

Fiatalkorában került Bécsből hazánkba, az egyetemen Korányi Frigyes egyik legkiválóbb tanítványa, tanársegéd. 1913-tól Stiller Bertalan utóda, majd a kórház igazgató főorvosa. 1918-ban egyetemi tanár, később egészségügyi főtanácsos. Modern röntgenlaboratóriumot, önálló ideggyógyászatot, tüdőbeteg-gondozót és modern fizikális gyógyintézetet szervez. Kiterjedt tudományos és oktatómunkát végez.

Lévy Lajos (1875-1961)

Talán a legnagyobb a kórházban gyógyító nagy orvosi egyéniségek között. Belgyógyászati munkásságát felhasználta a pszihoanalizis eredményeit is. Az első világháborúban a fronton és hadikórházakban szolgál. 1928-tól emeli a kórház színvonalát, osztályvezető főorvos majd igazgató. Szociális érzékű, a szegényeket ingyen gyógyítja. Szigorú munkafegyelmet követel meg -a betegek érdekében. Megszállás alatt a Wesselényi utcai szükségkórház vezetője - állandó életveszélyben. 1945 után mellőzik, magánrendelést folytat,

1954-ben Londonba emigrál.

Rajtuk kívül még sok kiváló orvos gyógyított a Szabolcs utcában. Munkájuk, tudásuk a legjobb magyar kórházzá tette a Szabolcs utcai gyógy intézményt, ebben a háború előtt minden szaktekintély egyetértett. Olyan jó híre volt a kórháznak, hogy vidékről is küldtek ide betegeket. Pl. Gyöngyösön a 1930-as években szélsőséges szervezetek tiltakoztak is a helyi kórház ilyen gyakorlata ellen. Ennek ellenére a második világháború tragikus eseményei, a faji üldözés nem kímélte a Zsidókórházat sem.

3. Orvos sztrájk:

Az egészségügyi átszervezések kapcsán sokat szerepelt kerületünk legnagyobb kórháza a nagy múltú -és története folytán sok elnevezésű - Szabolcs utcai gyógyító intézmény. Különféle hírek hangzottak el s ezek nagy része nem találkozott a kórház dolgozóinak - s a környék lakóinak - elképzeléseivel. Az orvosok és alkalmazottak demonstráltak is, nagy tábla hirdette a tiltakozást a kórház homlokzatán.

Arra már a legöregebbek sem emlékeznek, hogy hasonló esemény már volt az öreg falak között, mégpedig éppen háromnegyed évszázada. Érdekes módon a különböző évfordulók kapcsán a kórház történetéről beszámoló, egyébként részletes és alapos munkák is hallgatnak az 1932-es Szabolcs utcai orvossztrájkról, de a korabeli sajtó részletes beszámolókat közölt az ügyről.

Mi is történt akkor a Szabolcs utcában?

Az akkori un. Zsidókórház minden tekintetben a főváros legjobb kórháza volt. Kiváló orvosok - sokan csak származásuk miatt nem kaptak egyetemi katedrát - jól felszerelt műtőkben, laboratóriumokban gyógyították betegeiket, akiknek fele - az ingyengyógyítottaknál többsége - nem volt izraelita vallású. A betegforgalom akkor elérte az évi 70.000-t, a rendelések száma munkanaponta 1000 volt, ágyszám 670, 74 kinevezett orvoson kívül 200 gyakornok és bejáró orvos látta el a betegeket. Korabeli szokás szerint ők a kinevezés reményében teljesen ingyen dolgoztak, ez más kórházakban is így volt, sőt könyvtárakban, múzeumokban is foglalkoztattak fizetés nélküli gyakornokokat. Orvosoknak annyi előnye volt, hogy kosztot

- lakást a kórházakban általában kaptak és a betegek adhattak nekik honoráriumot.

Közülük lépett mintegy 10 napos előkészítés és kérelmezés után január 19-én 70 orvos sztrájkba, azaz bejelentette, hogy amíg nem kap fizetést lemond állásáról. Szokatlan akciójuk nagy vihart kavart!

A hitközség elfogadta lemondásukat, de az Egyenlőség című zsidó hetilap január 23-tól kezdve éles támadásokat intézett az orvosok ellen, szemükre hányva „hálátlanságukat", ugyanis sokan külföldön végeztek a „numerus clausus" miatt és nem honosították diplomájukat, az állami kórházak különben is nehezen vettek fel zsidó orvosokat. Az egész akciót a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Szövetsége) akciójának tudta be a Zsidókórház ellen, amelynek amúgy is 80.000 pengő az évi deficitje. Szelídebben, de hasonlóan foglalt állást az Országos Egyetértés nevű másik zsidó újság. Emlékeztették a fiatal orvosokat, hogy másutt se kapnak fizetést, és céloztak a honoráriumból származó (akkor így hívták a hálapénzt) esetleg 5-600 pengőt is elérő jövedelemre.

Viszont a Népszava egyértelműen a sztrájkolókat biztatta január 20,28-i számában, valamint érdekes

módon a keresztény-nemzeti irányzat Magyarság című lapja is.

Színfalak mögött megegyezés született és az orvosok február 5-én visszatértek a munkához, amelyet azonban február 21-én ismét abbahagytak. Végül mégis újabb egyezkedés történt, amelynek részletei nem kerültek nyilvánosságra, bár a Népszava március 23-i cikke újabb konfliktusra utal, amelybe azok az orvosok is bekerültek, akik nem akarták sztrájkoló kollégáik munkáját elvégezni.

Néhány év múlva a Zsidókórháznak más, nagyobb problémái voltak, 1944-ben az SS vette át - a felszerelést és a kiváló orvosokat megtartották. Ma már csak elsárgult újságlapok emlékeztetnek az orvossztrájkra...

4. Vészterhes idők:

1944-ben, a második világháború idején a német csapatok vették birtokba az épületegyüttest, és SS hadikórházként működtették, SS Feld-Lazarett 500. lett az elnevezése.

A bevonuló német katonai közegek kezdettől durván, erőszakosan léptek fel. Nem voltak tekintettel senkire és semmire. Pl. Sisa György sebészfőorvost, aki nemzetközi hírnévnek örvendett (külföldön Olive-crona svéd professzor helyettese volt) elhurcolták és tyúkszemet vágattak vele.

(Ezt az időszakot - a túlélő tényanyagával és egyben személyes érzelmi színezettel - Strausz Imre professzor, a III. sz. Belgyógyászati Tanszék volt igazgatója eleveníti fel a többször idézett kötet egy külön fejezetében).

A visszaemlékezés egyes részeit más résztvevők más súlypontokkal, esetenként más szereplők előtérbe helyezésével élték meg - ez a történelmi távlatot tekintve is kézenfekvő -, azonban az események fő vonulata, a náci megszállás és a gettó, és ezen belül is a Wesselényi utcai Szükség kórház, azaz a Zsidókórház orvosainak kimagasló helytállása - melynek Strausz professzor írásos emléket állított - nem vitatható.

Mi is történt az Európa-hírű Szabolcs utcai kórházzal 1944-ben?

Mint már írtunk róla a jól felszerelt, modern intézményt röviddel a megszállás után elvették a németek, ezután nem a zsidó közösség javára működött. Az ekkor még mintegy 200.000-es zsidó lakosság részére a Zsidó Tanács az elbocsátott Szabolcs utcai személyzettel két szükségkórházat létesített: egyiket a Wesselényi utca 44.szám alatti zsidó hitközségi iskolában, a másikat a Bethlen tér 2.-ben (itt volt az OMZSA nevű zsidó segélyszervezet székháza). Nem engedték, hogy a Szabolcs utcából bármilyen műszert vagy felszerelést áthozzanak, így a berendezés nagyon nehezen ment, ezek valóban „szükségkórházak" voltak, darabonként - néha alkatrészenként - szedtek össze mindent, még a röntgen-készüléket is. Bonyolította a helyzetet a gettó novemberi létrehozása, amelynek mindkét úgy-ahogy beindított intézmény kívül esett a határain! Különleges engedélyt kellett beszerezni, hogy a gettóból a betegek kijöhessenek és igénybe vegyék ezeket. A gettóba zsúfolt 70.000 ember számára mintegy 20 kisebb szükségkórházat hoztak létre a deszkafalakon belül, főleg az Akácfa, Klauzál és Wesselényi utcákban. Hogy a kórházakat a nyilasoktól megvédjék a Nemzetközi Vöröskereszt Központi Szükségkórházának nevezték őket, de ez nem mindig volt hatásos. Iszonyú állapotok uralkodtak! Kevés volt a hely, az ágyak

megteltek, a páciensek a padlón feküdtek. Akadozott a víz és élelmiszer-ellátás, karácsony után áram sem volt. Gyertyafénynél operáltak, a műszereket könyvek elégetésével sterilizálták, a gyógyszereket a környék patikáiból vöröskeresztes beszerzők gyűjtötték össze. Betegeik rossz testi-lelki állapotban voltak, sokat sebesülten hoztak be a nyilas támadások után, volt aki a Dunából úszott ki. Sürgős műtéteket végeztek konyhaasztalon, érzéstelenítés nélkül. A sebészek (Frank György, Róth József és Tauber László orvosok) ennek ellenére sok embert megmentettek. Nem hallgathatjuk el, hogy a szükségkórházakban nagy szerepet játszó Domonkos Miksát és dr. Benedek László orvost másokkal együtt 1953-ban egy koncepciós perben letartóztatták. 8 hónapig voltak az ÁVH börtönében, a vallatás következtében Domonkos Miksa később meghalt, Benedek László, akinek eltörték az ujjait a forradalom után elhagyta az országot.

Rosszabbul jártak a budai oldal zsidó egészség-ügyi intézményei. A Maros utcai kórházat 1945.január 11-én egy nyilas csapat megtámadta és 92 beteget, orvost és ápolónőt kegyetlen kínzások után meggyilkolt. Három nap múlva a Városmajor utcai Ortodox Kórházat számolták fel, 150 áldozattal, majd január 19-én az Alma utcai Szeretetházat támadták meg, a 90 bennlakót elhurcolták és meggyilkolták. Kegyetlenségükre jellemző, hogy a keresztény ápolónőket is megölték! Ettől a sorstól joggal féltek az Erzsébetvárosba telepített zsidó kórházak betegei és személyzete. Ők szerencsésen megmenekültek, pedig itt kizárólag zsidókról volt szó.

Kerületi vonatkozása miatt ide kívánkozik a Tátra utcai un. „svéd kórház" története. Raoul Wallenberg eleinte a fentebb említett Akácfa utcai szükségkórházat támogatta, de ez hamar megtelt, olyannyira hogy a betegek százait az udvaron helyezték el (novemberben!). Wallenberg ezt hallván a tőle megszokott erély-lyel azonnal intézkedett és a Tátra utca 14-16.számú bérházat részben magánlakások bútoraiból, részben más kórházakból kért ágyakkal november 29-én órákon belül működő kórházzá alakította át védencei számára, melynek vezetését nagyrészt a Szabolcs utcai kórház volt orvosaira bízta, élükön dr. Schischa Lipót igazgatóval. December 2-án kitették a táblát: „A svéd királyi követség kórháza exterritoriális joggal és jelleggel megnyílt."

Itt is szűkösen voltak, a betegek számára a második emeleten ürítettek ki 6 két- illetve négyszobás lakást -50 ágyon több mint 100 ember feküdt. A személyzet egy kétszobás lakásba szorult, egyik szoba az orvosoké volt (14 neves fővárosi szakorvos lakott" benne), a másikon az ápolónők osztoztak. Gyógyszerről, kötszerről és műszerekről maga Wallenberg gondoskodott, néha személyesen szállítva azokat a bombázott utcákon keresztül. Mivel sötétben nem lehet operálni, a műtő részére 6 bányászlámpát szerzett! Gyakran zaklatták nyilasok a kórházat, akik a betegek és orvosok kivégzésével fenyegetőztek. Mivel közel volt a Dunapart sajnos ez nem volt üres fenyegetés! Ezzel összeegyeztethetőnek tartották, hogy pl. saját emberük, a rosszhírű közeli Szent István körút 2.számú nyilas párthelyiség egyik vezetője itt kötöztette be karsebét. Noha a kórházat több bomba és aknatalálat érte egy pillanatig sem szünetelt a gyógyító munka, az orvosi és ápolótestület egyetlen tagja se ment le az óvóhelyre. Ezzel tartoztak Wallenbergnek, aki még eltűnése délelőttjén is meglátogatta szeretett kórházát.

Az első években nehéz munkával, de helyreállították az épületeket, pótolták az elveszett vagy széthurcolt felszerelést. A régi kórlapokat pl. a Dohány utcai zsinagóga tornyában találták meg. Ebben nagy segítséget nyújtottak a külföldi zsidó segélyszervek adományai.